MAI SZEX

Hosszú volt a nap - érzés szintjén legalábbis. A délután közepénél tartott ez a szép, őszi szerda: melengető napsütés, aranyló avar, potyogó gesztenyék... sétára csábító a hangulat, még egyedül is. Megszoktam már, hogy én így.
Még volt majdnem 2 óra hossza addig, míg a gyerekért indulnom kellett az oviba. Felcsattogtam az útközben vásárolt mindenféléket lepakolni, hogy egy kávé után barangoljak egyet a környéken. Lefelé menet útba ejtettem a postaládát is – hopp, egy értesítő csomagról. Olvashatatlan macskakaparás – biztos egy hónapokkal ezelőtti rendelés ért ide a világ másik feléről...jó rég vásárolhattam, ha már nem is rémlik. A posta 5 percnyi séta tőlem, ráérek, útbaejtem.
Sorszámhúzást, majd rövid várakozást követően a kezembe nyomnak egy cipősdoboz méretű pakkot. A rajta álló nevet megpillantva kiszalad a vér az arcomból, remegni kezd a kezem és fordul egyet velem a világ. Mi a franc ez, valami rossz vicc?
Mit akarhat ennyi idő után? A Nagyon Nagy Ő... Aki világgá költözött tizenéve. Karriert akart, kitörést – meg is kapta, fantasztikusan tehetséges volt, a világ a lábai előtt hevert. Az első és egyben utolsó „alfám”, evör. Hogy nyomult még másfél évvel a szakításunk után is. Nagyon akart. Szörnyen bánta amit és ahogy tett. Nem csalt meg, de nyakig benne volt a flörtben azzal a nyomulós gebével, mire én a sokadik veszekedés után szakítottam, holott majd’ belepusztultam - de így már nem kellett többé, megalázva éreztem magam.
Aztán sok-sok minden történt, mikor egy többéves kapcsolat után épp mindketten szabadok voltunk, amikor megkért, hogy találkozzunk. Hát találkoztunk.
Beleszerettem. Újra. Ő már 2000 km-rel arrébb látta magát, minden idegszálával a dobbantáson dolgozott, nem érdekeltem már mint nő – vagyis mint barátnő: olyat nem akart. De szexet, azt nagyon. Szexeltünk, szeretkeztünk, dugtunk, keféltünk, basztunk – pár hét volt csak, ami nekünk maradt, azt kimaxoltuk. Vodkát, pálinkát mindent borítottam magamba utolsó alkalommal - sajnos szégyenletesen jól bírom az alkoholt – de így sem tompult kellően a fájdalom, végigzokogtam az élvezéseket és a hazafelé utat. És a következő heteket. Testékszert csináltattam, csakazértis, mert ő azt mondta, neki nem tetszik. Dolgoztam gőzerővel, hogy feledjem, legalább így, ilyen szánnivalóan erőszakosan.
Az idő eltelt, a világ haladt előre, ahogy én is a céljaim felé. Lett egy fiam, es ahogy hallottam, neki is ott messze.
Akkor mi ez.
Mi a jó büdös francot szórakozik velem? Miért kell, hogy felzaklasson ennyi év után, és miért tossza telibe ezt a nyugis-békés-harmonikus délutánt a hülyeségével...?
Rosszkedvűen hazaballagtam, erőtlenül vonszolva magam.
Lépcsőn fel, lakásba be, a csomag a konyhaasztalra téve várja,hogy kibontsam. De nem merem. A gyomrom görcsbe rándul, a kezem újra remeg. Végül hozok egy ollót, üsse kavics, lehet, hogy csak költözik és megtalált és visszaküldött valamit, ami nála maradt.(?) Legrosszabb esetben repül a kukába az egész hóbelevanc.
Na hát ez mi. Újabb doboz, rajta levél.
Ó, a nyomorult. A kézírása még mindig olvashatatlan, de legalább már bőgök is. Bravo.
„Szia! Bocs, hogy zavarlak, és remélem egyedül vagy, amikor kibontod a csomagot. Nem tudtam neki ellenállni, tudom, hogy ha valaki, akkor TE értékelni fogod