| Soká feküdtek így puhán, elomló szerelemben, s azt sem tudták, miféle fény, milyen felhőcske lebben fölöttük; hogy csillag lebeg, vagy leng a lassu hold: vagy tán tűzvésszé gyúlt az éj; mit szerelmük csiholt - nem tudták: nem mozdult-e meg a föld tompán alattuk, hogy lángrakapjon hirtelen, miként tűzlángos ajkuk, nem tudtak semmiről talán, - hogy van-e most világ, vannak-e fák; nem érezték a rózsák illatát, nem tudták: susog-e a szél, vagy hogy hamvába holtan, mint elcsüggedt kis rőzseláng búsong a néma lombban - megállt a perc, hiába szólt a csalogány dala, hiába szállt az éji csend szétoszló illata, magasság s mélység zengzetes, szeráfi szép zenéje a csillagokból hasztalan bomlott a földi éjbe— köröttük minden elégett, mert hisz gyehenna-tűz lobog azokban, kiket a szerelem egybe fűz. Így lobbant el, rohanva szállt el minden éjek éje, elűzte már félelmüket szívük szép szenvedélye, napfénnyé rezdült át az árny, - ó nem volt még Szerelem boldogabb pillanat arany-nyoszolyádon sohasem... |
||
Utolsó kommentek